A kőzettan, a geokémia és a környezettudomány szakterületein tevékenykedő hazai, de bátran kijelenthetjük, nemzetközi szakmai közösség kiemelkedő alakja Szabó Csaba, akinek kiválósága előtt e kötet tiszteletét szeretné kifejezni.

Csaba egyedülálló oktató, kutató és petrográfus. Munkái jelentős tudományos értéket képviselnek elsősorban a mélylitoszférában mozgó és kölcsönható fluidumok és olvadékok geokémiai viselkedése, a mélylitoszféra lemeztektonikai kapcsolata, valamint számos környezetgeokémiai kérdés tekintetében. Munkásságának innovatív értéke, továbbá közvetlen és közvetett társadalmi hatása megkérdőjelezhetetlen. Hatékonyan integrálja a különböző tudományágak megközelítéseit és módszertanát geológiai és környezettudományi kérdések megválaszolására, sikeresen ötvözve az analitikai és elméleti módszereket (teljes szöveg a PDF-ben)

A geológiai rezervoárok, beleértve a homokkő testeket, meghatározó szerepet kaphatnak a felszín alatti hidrogéntárolásban. Ennek megvalósításához szükség van a kőzet pórusterében, hidrogén injektálás hatására végbemenő kémiai reakciók megismerésére is. A földpátok gyakori kőzetalkotók és a pH változására könnyen mállanak. Tanulmányunkban áztatásos kísérletekkel és geokémiai modellezéssel vizsgáltuk a nagy nyomású hidrogén K-földpátra gyakorolt geokémiai hatását felszín alatti tároló körülmények között (100 bar, 105 °C). Az áztatásos kísérletekben az oldatot mintázva követtük a káliföldpát oldódását. A kísérleti adatok alapján a káliföldpát – víz – hidrogén rendszerben kismértékű eltérést tapasztaltunk a referencia kísérlethez képest, amelyekben inert nitrogént használtunk. A hidrogén hatására kezdetben intenzívebb K és Na oldódást tapasztaltunk, míg az Al és Si átlagosan kevesebb a referencia kísérletekhez képest. A kinetikus PHREEQC modellek a káliföldpát hasonló mértékű oldódását mutatják mindkét rendszerben. Összességében elmondható, hogy a káliföldpát nem különösebben reaktív hidrogén jelenlétében. Mindazonáltal a rezervoár körülményeken végzett kísérletek és a végbemenő reakciók modellezése egy egyértelmű előrelépés változatos ásványokból álló üledékes rezervoár kőzetek hidrogén tárolási képességének megismerésében.

A Szombathely-II. (rövidítve: Szh-II) magfúrás a magyarországi Duna-medence nyugati peremén teljes szelvénnyel 2150 m mélységben mélyült. A fúrás a megközelítőleg 2 kilométer vastagságú, neogén poszt- és szinrift medencekitöltő kő­zetek alatt nemcsak a nagyon kisfokú-kisfokú metamorf paleozoós pre-rift Felső-Ausztroalpi (UAA) aljzatot érte el, hanem az alsó kréta Pennini-egység zöldpala fáciesű kőzeteit is. Az alpi aljzat egységeit egy nagy kiterjedésű laposszögű normálvető, a Rechnitz (Rohonci) vető/nyírózóna (detachment fault) választja el egymástól. Ez a vető felelős az osztrák–magyar határon húzódó Rechnitz-Eisenberg metamorf magkomplexum (Rohonci-ablak) kialakulásáért. Mivel a nagy ki­ter­jedésű, extenziós nyírózónának a térségben nincsenek felszíni feltárásai, vizsgálatunk fókuszában a nyírózónát harán­to­ló magfúrás kőzetanyaga áll, amelynek mikrotektonikai, diagenetikus, fluidum típus szerinti és repedezett rezervoár tulajdonságait mutatjuk be jelen tanulmányban. A Szh-II-es magfúrás anyagának különböző kőzeteiben elvégzett előze­tes vizsgálataink a Rohonci-nyírózóna működéséről és a kapcsolódó potenciális paleofluidum áramlási útvonalairól szol­­gáltatnak új eredményeket.

A fő töréses deformációs zóna alatti Pennini zöldpala jól fejlett foliációt mutat, amelyet főként az aktinolit és a klorit irányítottsága definiál. A mintákban a milonitos mikroszerkezeti jelleg nem figyelhető meg, eszerint képlékeny nyírás nem volt jelentős a töréses nyírózóna alatt mintázott kőzetekben. A rideg deformáció mind a Pennini zöldpalát, mind a felette lévő UAA kőzetegységeket érintette. A devon karbonátok és kristályos palák egy vékony (mindössze 20 méter vas­tag­ságú) extenziós allochtont képviselhetnek a Rohonci-vető tetején, a neogén medencekitöltés alsó egységét jelentő kong­lomerátum alatt. Fluidumzárvány-vizsgálataink fókuszában a vető alatti Pennini zöldpala minták álltak, melyekben különböző bezáró ásványokban négy eltérő kemizmusú és eredetű fluidumzárvány típust különítettünk el. Apatitban elsődleges, részlegesen újranyílt CO2±CH4+H2O összetételű fluidumzárványok örződtek meg (II.a, b, c típus). Az apatit és klinozoisit is befogadó ásványa továbbá másodlagos, azaz beforrt repedések mentén megjelenő kétfázisú (folyadék és gáz), rendre CO2 és CH4-tartalmú vizes fluidumzárványoknak (I. és II.d típus). A kőzet foliációját harántoló repedés­kitöltő kalcitban primer fluidumzárványok (III. típus) őrződtek meg, amelyekben a folyadékfázisú H2O mellett CO2 és telített szénhidrogének mutathatók ki. Ezek bezáródása a kalciterek kristályosodásával lehetett egyidejű. Az erekben megjelenő kvarc alszemcsehatárai mentén kétfázisú CO2-CH4-N2-tartalmú, vízgazdag fluidumzárványok (IV. típus) záródtak be, melyek a mikroszerkezeti megfigyelések alapján a képlékeny deformációval egyidejűleg a kvarc átkristályo­so­dása során csapdázódtak. Fluidumzárvány petrográfiai vizsgálatok alapján a II.d és III. típusú fluidumzárványok ese­tén egyazon zárványcsoporton belül nagymértékben eltérő folyadék- és gázfázisra vonatkoztatott fázisarányok figyel­he­tők meg, ami a csapdázódáskor jelen lévő, vízgazdag fluidumrendszer felforrására (folyadék- és gázgazdag fázisok sze­pa­rációjára), így a fázisok heterogén csapdázódására utal.

A vizsgált vetőzóna felépítésének és működésének megismerése fontos felszín alatti geoenergetikai példát szolgál­tat­hat a geofluidumok (víz és könnyűolaj) és különböző természetes gázok (CO2, CH4, N2 és H2) körülbelül 2 km mély­ségben történő migrációs útvonalainak feltárásához.

Az ALCAPA főegység dunántúli részén, a Periadriai–Balaton-vonaltól északra elhelyezkedő Velencei-hegység fő tömegét a perm időszaki, S–A típusú Velencei Gránit alkotja. A gránitban ÉK–DNY, illetve É–D csapásirányú hidro­termás telérek és agyagásványos átalakulási zónák is ismertek, melyek eredete sokáig kérdéses volt, de az újabb kuta­tá­sok segítettek sok előfordulás földtani folyamathoz kötésében; nemcsak a gránit magmatizmushoz kapcsolódó, hanem egy triász időszaki, regionális fluidáramlási rendszer létrejöttéhez kötődő és a térséget érintő paleogén magmatizmushoz kapcsolódó hidrotermás eseményt is dokumentáltak. A pákozdi Ősi-hegyen egy 0,5–0,8 m széles, ~100 m hosszan követ­hető kvarctelér ismert, melynek komplex ásványtani, kőzettani, teleptani és talajtani vizsgálatának eredményeit mutatjuk be. A telér kétféle kifejlődését azonosítottuk (sejtes és tömör, mikrobreccsásodott gránitot tartalmazó), és meghatároztuk az összetételét (domináns kvarc, erősen átalakult gránitklasztok, monacit, keralit, alárendelt Ti-oxidok, hintett pirit és kalkopirit, illetve ezek átalakulási termékeként goethit). Az átalakult gránitban és a telérkvarcban megjelenő monacithoz szorosan kötődő, sajátalakú keralit és goyazit is megfigyelhető, ami alapján a foszfor és a nagy térerejű elemek hidro­ter­más remobilizációjára következtethetünk. A telér átalakulási udvarában a földpátok illitesedése, szericitesedése figyel­he­tő meg, ami az eredetileg feltehetően gyengén savas, oldott anyagokban gazdag hidrotermás fluidum kőzettel való köl­csönhatása révén bekövetkező pufferolódásának lehet eredménye. A rekonstruált paraméterek ideálisak lehettek a színes­fémek oldatban való szállításához. A telér fölött kifejlődött kőzethatású talaj is tükrözi a kőzetátalakulást, míg a távolabb megjelenő, fiatal homok kőzetalkotói is utalnak a hidrotermás eseményre. A telér hidrotermás ásványainak anyaoldat-jellemzői a környező kvarc ± fluorit, szulfid tartalmú telérekével mutat jelentős hasonlóságot, és a megjelenő pirit­ nyom­elem összetétele (Cu-, Pb-, As-tartalma és a mérhető Au hiánya) is hasonló a pátkai kvarc-fluorittelér piritjének össze­té­teléhez. A telér elhelyezkedése, valamint ásványtani jellemzői miatt feltételezzük, hogy képződése a triász időszaki re­gio­nális fluidáramlási eseményhez köthető.

Az 1960-as évek eleje óta ismertek a Molasse-medencében (Ausztria északkeleti részén) fúrt két kutató fúrás során feltárt számos telep-telér előfordulása. Míg a feltételezett dogger (Porrau-2) és felső paleozoikum (Roggendorf-1) klasztikus szekvenciában feltárt diabáz egységek kezdeti elemzése helyesen következtetett intruzív jellegükre, a korbeli összefüggések és a tágabb rétegtani és tektonikai vonatkozások továbbra is kevéssé ismertek.

Mintegy 60 év elteltével, különböző modern analitikai módszerek alkalmazásával ebben a munkában az intruzívumok új értelmezését javasoljuk. Eredetileg a különböző lamprofirok korát jura korúnak tekintették. Új, de még előzetes eredményeink azonban kora kréta korú (136-141 Ma) intruzív vulkanizmust jeleznek, amelyet nem csak a K-Ar kormeghatározás mutat, hanem a lamprofírok regionális analógiái is. A Porrau-2 fúrás alsó, feltételezett Dogger-szekvenciájából származó egyetlen dácit mintát egy régebbi intruzív elemként értelmeztünk, mivel a K-Ar kormeghatározás (283-284 Ma) alsó perm korra utal. Ennélfogva a kút mélyebb részén feltárt rétegek nem lehetnek dogger korúak, hanem a felső paleozoikumba tartoznak (perm). Ezért a Porrau-2 és Roggendorf-1 kutakban található alluviális-fluviális üledékek egy része a csehországi Morávia karbon-perm Boskovice medencéjének felszín alatti, délnyugati folytatását képviseli Alsó-Ausztriában.

Regionális léptékben a vizsgált üledékek petrográfiája megegyezik a jól ismert alsó-kréta kori alkáli vulkáni kőzetekkel (lamprofír, bazanit, fonolit), amelyek a Morva-Sziléziai Beszkidek területén, az Északkelet-Cseh Köztársaságban és Dél-Lengyelországban, valamint a dél-magyarországi Mecseki Zónában fordulnak elő. Míg mindezek a vulkáni egységek jelenleg az eredeti paleogeográfiai helyzetükből elmozdult alpesi allochthon övekben helyezkednek el, addig a tanulmányunkban szereplő alsókréta teleptelerek az autochton európai lemezben helyezkednek el. Ezért fontos új támpontot nyújtanak a kora kréta kori regionális rift zóna palinspasztikus rekonstrukciójához a mezozoikus európai lemez déli peremén.

A Nógrád–Gömör Vulkáni Terület feltehetően a legalaposabban kutatott felsőköpeny xenolit lelőhely a Kárpát–Pan­non régióban. A kutatók a begyűjtött felsőköpeny xenolitok tucatjait számos nézőpont alapján vizsgálták az elmúlt évtizedek­ben. Jelen tanulmányhoz kapcsolódóan a területről elérhető tudományos közleményeket áttekintettük, és a bennük közölt, xeno­li­tokra vonatkozó főelemgeokémiai adatokat kigyűjtöttük egy adatbázis felépítésének a céljából. A létrehozott adatbá­zis 112 xenolit kőzetalkotó ásványainak a geokémiai adatait tartalmazza. Ezt követően az összegyűjtött adatokon klaszter­ana­lízist hajtottunk végre a CluStress algoritmus alkalmazásával, amely 2 főcsoport (I és II) és azokon belül további 17 csoport el­kü­lö­nítését eredményezte. Az I-es főcsoport két alegységre osztható I/a és I/b főcsoportok). Az I/a főcsoporthoz tartozó xeno­li­tok nagy ortopiroxén/klinopiroxén ásványos összetétel aránnyal (többnyire >1,5) és olivin Mg-számokkal (uralkodóan >0,89) jellemezhetők. Ezzel szemben az I/b főcsoportba sorolt xenolitok kis ortopiroxén/klinopiroxén ásvá­nyos összetétel hányados­sal (többnyire <1) és olivin Mg-számokkal (uralkodóan <0,89) bírnak. A legtöbb xenolit (a besorolt xenolitok ~50%-a) az I/a főcsoporton belüli 1-es csoportba került, amely Nógrád–Gömör majdnem minden xenolit lelőhe­lyén előfordul. Az 1-es cso­port xenolitjai a főelem-geokémiájuk vonatkozásában szűk tartományban változnak. Ezeket a kő­ze­teket az előfordulási gyako­ri­ságuk és térbeli elterjedésük okán a terület alatti átlagos (háttér) litoszferikus köpenyként azonosítottuk. A többi csoport fejlődéstörténetét geokémiai tulajdonságaiknak köszönhetően többnyire képesek voltunk meghatározni. A megkülönböz­te­tett 17 csoporton belül legalább 11 csoport xenolitjai esetén (a besorolt xenolitok ~35%-a) feltételezhető, hogy kialakulásuk szorosan kapcsolódik a neogén alkáli bazaltos vulkanizmushoz. Ez azt sugallja, hogy a Kárpát–Pannon régió vulkáni terü­le­teinek preneogén gyökérzónája jelentősen átalakulhatott a felfelé mozgó bazaltos olva­dékok és a falkőzet intenzív kölcsön­ha­tásának az eredményeként az utóbbi ~10 millió évben.

Szabó Csaba az ELTE TTK Kőzettan-Geokémiai Tanszék munkatársaként tovább vitte Szabó József és Mauritz Béla szakmai örökségét, és meghatározó szerepet játszott a hazai és határon túli magmás kőzettani iskola eredményességében. Diákjainak nemcsak a mikroszkópos kőzettani és petrográfiai, majd a geokémiai alaptudást adta át, hanem a motivációt is a felfedező és alkalmazott kutatás felé. Az általa alapított Litoszféra Kutatócsoport, későbbi nevén Litoszféra Fluidum Kutatólaboratórium számos hazai és nemzetközi szinten is sikeres, többek között Lendület- és ERC-pályázatot nyert szak­embert adott a földtudománynak. Az alábbi rövid tudománytörténeti összefoglaló tisztelgés oktatói és iskolateremtői munkássága előtt. A petrográfia kialakulása az első kőzettani vékonycsiszolat és az első polarizációs mikroszkóp megal­ko­tásával, majd a mikroszkópos leíró kőzettan tudományterülete forradalmi változást hozott a földtudományban. A mű­sze­res analitikai módszerek fejlődésével, a kőzettani és geokémiai vizsgálatok, valamint a termodinamika és a kísérleti kőzettani eredmények integrálásával jött létre a magmás folyamatokat, azok körülményeit számszerűsíteni is tudó kvan­ti­tatív kőzettan. Ezáltal jobban értjük a földköpeny és földkéreg kialakulását és fejlődését, az új tudományos felfogás új perspektívát nyitott a vulkáni működés megértésében is, például a vulkánok alatti magmatározók természetének és fo­lya­ma­tainak feltárásában. A kőzettani vulkanológia segítségével leírhatók a vulkánkitöréshez vezető folyamatok, beleértve ezek időtartalmát is. Eredményei így hozzájárulnak fontos, a társadalmakat is érintő hatások feltárásához, például a ter­mé­szeti veszélyhelyzetek előrejelzésének és kezelésének jobbításához, ami emberi életeket és anyagi javakat óvhat meg.

Riftesedő geodinamikai környezetben előforduló peralkáli riolitok keletkezését általában a bazaltokból eredő frak­cio­ná­ciós kristályosodással magyarázzák. A peralkáli riolitok alkáli-gazdag és szilícium-dioxidban telítetlen magmás kő­­zetekkel való tér- és időbeli összefüggését azonban nem tárták fel kellőképpen. Jelen tanulmányban olyan peralkáli rio­litos üvegösszetételeket mutatunk be, amelyeket jelenleg az egyetlen aktív, karbonatitlávát is produkáló Oldoinyo Lengai vulkánnál, illetve annak nagyobb rendszerét képező Kelet-afrikai-árokrendszerben azonosítottunk. A vizsgált min­tákban a metamorf kvarc és oligoklász az Oldoinyo Lengai magmatizmusra nem jellemző ásványegyüttes. A mag­más alapanyag összetétele (peralkáli riolitos üveg, alkáli-gazdag klinopiroxén és anortoklász) viszont egy peralkáli, SiO2-telítetlen olvadék és egy SiO2-ban gazdag falkőzet reakciójára utal. A nyomelemadatok – különös tekintettel a plagio­klászban a negatív Eu-anomália hiánya – elvetik a bazaltból törénő frakcionációs kristályosodási modellt. Ered­mé­nyeink azt mutatják, hogy a kezdeti olvadék egy peralkáli fonolit lehetett (58 wt% SiO2, peralkalinitási index: 2,6), amely asszimilálta a SiO2-ban gazdag kéregkőzetet, létrehozva a peralkáli riolitot. Tanulmányunkban összehasonlítjuk az Oldoinyo Lengai peralkáli riolitjait a Kelet-afrikai-árokrendszer mentén fellelhető más peralkáli kőzetekkel. A tanul­má­nyo­zott asszimiláció feltételezésünk szerint számos kontinentális rift környezetben kialakulhatott, ahol a SiO2-telítetlen alkáli magmatizmus SiO2-gazdag mellékkőzettel lépett kölcsönhatásba.

Beszámoló a "Geotábor általános iskolásoknak" c. rendezvényről.

Olyan volt, mintha évfolyamtársak lettünk volna. Ők ugyan egy évvel fölöttem jártak, de mivel akkor az évfolyamlétszámok kicsik voltak (max. 15–20 fő), s az egyetemi busz (mert akkor még ilyen is létezett!) kihasználtsága akkor teljesült, ha benne minden ülés foglalt volt; az évközi tanulmányi kirándulásokra (mert akkor még ez is szerves része volt a képzésnek) többnyire együtt ment a két évfolyam. De előfordult, hogy kötelező tantermi foglalkozásokban is közösen részesültünk, így pl. a Műszaki földtan előadásokat közösen hallgattuk. Mindemellett volt a geológus hallgatóknak egy kedvenc helye: az Optikai gyakorló terem, ahol a kőzetmikroszkópia, az ércmikroszkópia és esetenként az ásványhatározás gyakorlatok is zajlottak, s ahol szabad délutánjainkon (ha a terem nem volt épp foglalt) megengedett volt a gyakorlati feladatok megoldására való felkészülés, a mikroszkópi vizsgálatok önkéntes gyakorlása. A gyakorló „előszobájából” nyílt az Ásványtani és Kőzettani gyűjtemény amely ugyancsak találkozóhelye/tanulószobája volt a mindenkori geológus hallgatóknak I.-től akár V. évesig. Ez a közeg eredményezte azt, hogy a geológushallgatók, kicsik/nagyok vegyesen olyasféle közösséget képeztek a TTK-n belül, mint valami nagy család. Ismertük egymás érdeklődési körét; ha az órákon elhangzottakkal kapcsolatban kérdések merültek fel, a kicsik segítséget kérhettek és kaptak a nagyoktól (ezt ma „mentorálásnak” hívják lám-lám, nincs új a nap alatt). Életünk e nagy közösségben zajlott: lubickoltunk a szakmában, vártuk a jövőt, amikor majd diplomával a kézben valódi geológusként kezdhetünk dolgozni. (folytatás a PDF-ben)

Események:

• Beszámoló a 27. Magyar Őslénytani Vándorgyűlésről
• Geoprogram kisiskolásoknak

Könyvismertetés:

• Vörös Attila: The Middle Jurassic brachiopods of the Transdanubian Range, Hungary. – Geologica Hungarica, series Palaeontologica 61, 1–116.

 (részletek a PDF-ben)

Jelen közlemény célja, hogy közreadja azoknak a fajneveknek a listáját, melyekkel őslénytani tanulmányok szerzői – kollégák, barátok, tanítványok, tisztelők – elismerésüket fejezték ki a két idén jubiláló geológus és paleontológus, dr. Galácz András és dr. Vörös Attila tudományos munkássága iránt. A taxonok forrásai mellett néhány típuspéldány is újraközlésre kerül. Az adatgyűjtéshez és az illusztrációkhoz nyújtott segítségért a következő kutatókat illeti köszönet: Dulai Alfréd, Vitalij Mitta, Ősi Attila, Szabó János, Szente István.

Munkánkban a triász medence-geometria kréta gyűrődésre gyakorolt hatását vizsgáltuk a Balaton-felvidék és a Veszprémi-fennsík területén. A terület paleozoos és triász formációit reológiai alapon csoportokba rendeztük, és ezeket a terület földtani térképén ábrázoltuk. A dolgozatban röviden jellemeztük a Balaton-felvidék és a Veszprémi-fennsík legfontosabb kréta kompressziós szerkezeteit (pl. Litéri-rátolódás) az általunk szerkesztett földtani térkép elemzése, valamint a korábbi szerzők munkái alapján. A földtani térkép alapján vázlatosan körvonalaztuk a triász medence geometriáját, melyben a legjelentősebb laterális fáciesváltások a középső anisusi és a karni képződmények esetében jelentkeznek.

Kimutattuk, hogy a Litéri-rátolódás délnyugati szegmensét a karni platform–medence átmenete lokalizálta. Értelmezésünk szerint a Litéri-rátolódás két szegmensét összekötő laterális rámpa (harántszerkezet) a középső triász Felsőörsi-medence területén jött létre, a medencét délnyugatról határoló platformperemmel párhuzamosan. Ezzel szemben a Litéri-rátolódás északkeleti szegmense csapásváltás nélkül metszi a Felsőörsi-medence északkeleti peremét.

A vizsgálati területre kidolgozott modellünk jól összeegyeztethető a téma nemzetközi irodalmával, mely alapján elmondható, hogy a gyűrődést megelőzően kialakult medence-geometria alapjaiban határozza meg a gyűrt–pikkelyes övek felépítését.

Jelen munkánkban a Leptoceratoididae-család kora és késő barremiben élt képviselőinek magyarországi elterjedését vizsgáltuk, valamint azokat a környezeti tényezőket igyekeztünk megkeresni, amelyek hatást gyakorolhattak a csoport gyakoriságára, diverzitására és paleoökológiájára. Ezen ammoniteszcsalád példányai két hazai lelőhelyről kerültek elő: a Bersek-hegy (Gerecse hegység) két szelvényéből és a Sümeg Süt-17 fúrásból (Déli-Bakony).

Legfontosabb rétegtani eredményünk a Bersek-hegy barremi rétegeiről készült korábbi rétegoszlopok adatainak integrálása és a Leptoceratoididae-család képviselőinek eltérő rétegtani elterjedésének a demonstrálása. Az általunk létrehozott rétegoszlop korábbi szerzők rétegszámait korrelálja egymással, valamint saját geokémiai és nannofosszília mintáinkkal. Ez a kompozit rétegsor nagy pontossággal használható a Toxancyloceras vandenheckii Zónában, valamint megbízható a Moutoniceras moutonianum Zónában, viszont a Kotetishvilia compressissima Zóna alsó részében pontossága fenntartásokkal kezelendő. Taxonómiai vizsgálatunk eredményeképp megállapítottuk, hogy a Karsteniceras- és a Leptoceratoides-nemzetségek nem egymás szinonímái. A Bersek-hegy szelvényeiben a Leptoceratoididae-családot három faj képviseli részben eltérő rétegtani elterjedéssel: a Leptoceratoides balernaensis a M. moutonianum Zónában, a Leptoceratoides pumilus főként a T. vandenheckii Zónában fordul elő. Rétegtani elterjedésük a M. moutonianum Zóna felső részén fed csak át. A Karsteniceras ibericum a leggyakrabban előforduló faj, a K. compressissima Zóna alsó részétől a T. vandenheckii Zóna aljáig terjedő rétegtani elterjedéssel. A Sümeg Süt-17 fúrásban a L. pumilus kizárólagos tömeges előfordulása mutatható ki. Azonban ez utóbbi rétegsorban a M. moutonianum Zóna rétegtani helyzete csak indirekt módon állapítható meg.

A vizsgált két lelőhely faunájának eltérését részben a rétegsorok eltérő ősföldrajzi helyzetével és ebből következően eltérő paleoceanográfiai paramétereivel magyarázzuk, vagyis az különböző ősföldrajzi helyzetű egykori medencék ammoniteszei eltérő módon reagálhattak a környezetváltozásra, illetve eltérő környezeti igényeik lehettek. Feltételezhetően ezek az apró ammoniteszek is különböző ökológiai igényekkel rendelkeztek, vagyis nem alkottak homogén csoportot. Taxonómiai eredményeinket őskörnyezeti keretbe helyezve arra a következtetésre jutottunk, hogy a Bersek-hegyi előfordulás kapcsán a különböző belemniteszcsoportokon korábban mért stabil szénizotóp görbe hirtelen +1‰ kilengése a M. moutonianum Zónában a Középső Barremi Eseményt (KBE) jelzi. A gyors környezetváltozással összefüggő melegedésre utal a stabil oxigén izotóp -1,5‰ feletti változása is. Ekkor a szárazulatok felől a gerecsei üledékgyűjtőbe jutó, megnövekedett szerves anyag mennyisége, és az ezt valószínűleg követő primer produktivitás növekedése dyzoxikus környezetet idézhetett elő a medence aljzatán. A megnövekedett szerves anyag mennyiségét a Leptoceratoididae-család képviselői, valamint más epipelágikus zónában élő ammoniteszek jól tolerálhatták, míg bizonyos csoportok hiányoznak ebből a rétegösszletből.

Egy komplex munka keretében a Középső Barrémi Eseményt (KBE) vizsgáljuk. Ehhez az eseményhez kapcsolja a nemzetközi szakirodalom a Leptoceratoididae családba tartozó apró heteromorf ammoniteszek tömeges előfordulását, melyet mi is észleltük két hazai szelvényben: a Bersek hegyen (Gerecse-hegység) illetve a Sümeg Süt-17 fúrásban (Déli-Bakony). Jelen őslénytani elemzésünkben a Leptoceratoididae család barremiben élt képviselőinek magyarországi elterjedését, gyakoriságát, diverzitását és paleoökológiáját elemeztük.

A munka egyik legfontosabb rétegtani ereménye, hogy Bersek hegy szelvényéről integrált rétegoszlopot készítettünk, amely a korábbi szerzők szelvényeit korrelálja egymással, valamint saját geokémiai és nannofosszília mintáinkkal. A létrejött rétegsor nagy pontossággal használható a Toxancyloceras vandenheckii Zónában, valamint megbízható a Moutoniceras moutonianum Zónában, viszont a Kotetishvilia compressissima Zóna alsó részében pontossága fenntartásokkal kezelendő az elégtelen adatmennyiség miatt. A Bersek hegy szelvényében Leptoceratoididae család nagyobb diverzitásban fordul elő, a Karsteniceras ibericum, Leptoceratoides balernaensis és a Leptoceratoides pumilus fajokkal, míg a Sümeg Süt-17 fúrásban a család gyakorlatilag monospecifikus a L. pumilus majdnem kizárólagos előfordulásával. A vizsgált két szelvény faunájának eltérését részben a két szelvény eltérő ősföldrajzi helyzetével és ebből következően eltérő paleoceanográfiai paramétereivel magyarázzuk. Egyetértünk a korábbi szerzők véleményével, akik a Leptoceratoididae-k tömeges megjelenését opportunista (r-stratégista) életmódhoz kötik, amely feltételezhetően a KBE során időszakosan fellépő fitoplankton virágzás miatt alakul ki. Kutatásaink és a legújabb publikációk alapján azonban ez az ok tovább finomítható. A planktonikus szervezetek virágzására az eltérő ősföldrajzi helyzetű egykori medencék ammoniteszei eltérő módon reagáltak, illetve feltételezhetően ezek az apró ammoniteszek is különböző ökológiai igényekkel rendelkeztek, vagyis nem alkottak homogén csoportot. Saját megfigyeléseink és a korábbi interpretációk azonban nincsenek teljes összhangban a legfrissebb ciklussztartigráfiai eredményekkel, melyek épp az oligotrófia erősödését predesztinálják a KBE idejére.

A Dunántúli-középhegység felső jurájából a 2010-es évek elejéig előkerült kagylókat az utóbbi évtizedben megjelent két tanulmány ismerteti. A publikációk megjelenését követően a területről korábban nem ismert két faj egy-egy példánya került elő. Az antimarginális irányú redőkkel díszített teknőjű osztrigafélék közé tartozó Actinostreon aff. gregareum (J. Sowerby, 1815) teknőjét a tatai Kálvária-dombon feltárt vörös, Saccocoma-maradványokban gazdag kimmeridgei mészkő egy 2015-ben, törmelékben talált darabja tartalmazza, míg a tágabb értelemben vett Pholadomya-féléket képviselő Procardia aff. acuminata (Hartmann, 1830) példánya a hárskúti Közöskúti-árok vörös, gumós, ammoniteszes, tithon mészkövéből 2022-ben került elő. Mindkét előfordulás a Pálihálási Mészkő formációt képviseli.

A jelen dolgozatban dokumentált formák kevés példánnyal képviselt, kis diverzitású kagylófaunák elemei. Feltételezhető, hogy az A. aff. gregareum teknője sekélyebb vizű régióból, áthalmozódás útján került a beágyazódási helyére. A leletek egyben a két genus első ismert előfordulását jelentik a Dunántúli-középhegység jurájában. Mind az Actinostreon, mind a Procardia kifejezetten ritka a Földközi-tengert övező térség mélyebb vízi, pelágikus felső jurájában.

Az angliai Dorset területén felszínen lévő Inferior Oolite formációba tartozó, alsó bajoci rétegekben rendszerint gyakoriak a stephanoceratid ammoniteszek, amelyek összehasonlíthatók a Dunántúli-középhegységből származó ammonieszegyüttesekkel. Utóbbiakat – köztük a Lokuticerasokat – Galácz András tanulmányozta. Dorsetben a „Lokuticeras morfológiájú” példányok a Sauzei és a Humphriesianum zónák számos rétegében elfordulnak, és meghatározható volt az ezen ammoniteszeket tartalmazó biohorizontok faji összetétele. Dorsetben a Lokuticerasok a Humphriesianum zóna Blagdeni szubzónájában és a Humphriesianum szubzóna legtetején voltak a leggyakoribbak. A magyarországi maradványokkal való összehasonlítás érdekében három dorseti lelőhelyről ábrázoltunk példányokat. A Lokuticeras rossbrunnense típusfaj példányai gyakoriak a Humphriesianum és Blagdeni szubzónák határán. Az európai területekkel való párhuzamosítást segítendő, a Blagdeni szubzóna legalsó biohorizontjaként bevezettük a Lokuticeras rossbrunnense biohorizontot. A korábbi publikált példányok kritikai értékelését is elvégeztük.

A dolgozat elsőként ismerteti az Appenninek alsó toarci rétegeiből a Moorellina parca (RAU), 1905, Davidsonella sinuata (DESLONGCHAMPS) és a Suessia liasina (DESLONGCHAMPS) brachiopoda fajokat. A begyűjtött 460, többségében töredékes ammonitesz segítségével a brachiopodákban és krinoidea-maradványokban gazdag réteget a toarci bázisát jelző Polymorphum Zónába sorolhatjuk. A Colle Vecchio toarci szelvényét – a lelőhely egyedi és sajátos őslénytani értékei alapján – javasoljuk felvenni a földtani örökség regionális jegyzékébe.

A Balaton-felvidék és a Veszprémi-fennsík területén az anisusi emelet középső részét egymással heteropikus fáciesű képződmények alkotják (1. és 2. ábra): a sekélytengeri, karbonátplatform-fáciesű Tagyoni Formáció és a hemipelágikus medencefáciesű Felsőörsi Mészkő. A két heteropikus fácies elterjedése alapján három pelsoi szigetplatform rekonstruálható: a Balaton-felvidék középső részén lévő Tagyoni-platform, az attól északra lévő Barnagi-platform és a Veszprémi-fennsíkon lévő Kádártai-platform (9. ábra, A). A korábbi részletes ammoniteszvizsgálatok szerint (Vörös 1998, 2018; Vörös & Budai 1993a, b; Vörös et al. 1996, 2003a, b) a közöttük lévő medence üledékképződése folyamatos volt, a Felsőörsi Mészkő és Vászolyi Formáció rétegsorában elkülöníthető az összes ammoniteszzóna a középső anisusitól (Balatonicus Z.) a ladin elejéig (Curionii Z.). Ezzel szemben a pelsoi platformok területén üledékhézag és jelentős fáciesváltozás figyelhető meg a Tagyoni Formáció sekélytengeri, ciklusos rétegsora és a fölötte éles határral települő, felső anisusi medencefáciesű karbonátokból és vulkanitból álló Vászolyi F. között (Budai & Haas 1997, Vörös et al. 1997, Budai et al. 1999b), ami a platformok megfulladásaként értelmezhető (Budai & Vörös 2006).

A platformok megfulladását előidéző folyamatok korának pontosabb meghatározása céljából mikropaleontológiai vizsgálatot végeztünk mindhárom platform egy-egy szelvényében. Az Akol-domb rétegsorában (4. ábra) a Tagyoni F.-ra települő Vászolyi F. krinoideás mészkövének conodonta-együttese a Paragondolella bulgarica Zónába tartozik, ami igazolja a Barnagi-platform peremi részének késő pelsoi megfulladását. A fölötte települő ammoniteszes mészkő (Vörös et al. 2022) conodonta-együttese késő illyr korú, az ostracoda-együttes mély neritikus környezetre utal. A szentkirályszabadjai kőfejtőben (7. ábra) a Tagyoni F.-t metsző neptuni telér Paragondolella bulgarica, P. bifurcata és P. hanbulogi conodonta-együttese a Balaton-felvidéki kora anisusi karbonátrámpa feldarabolódását eredményező, extenziós tektonikai esemény pelsoi korát igazolja. Itt a Tagyoni Mészkő fölött éles határral települő Vászolyi F. bázisrétegeiből P. bifurcata, P. hanbulogi és Ne. cornuta conodonta-együttes került elő, amely a Kádártai-platform peremi részének kora illyr megfulladását támasztja alá (Budai & Haas 1997, Vörös 1998). A Dörgicse Drt–1 térképező fúrás a Tagyoni-platform rétegsorát reprezentálja (8. ábra), amelyben a Tagyoni F.-ra települő krinoideás mészkő conodonta-együttese a platform kora illyr megfulladására utal.

A platformok megfulladásának árnyaltabb értelmezése céljából az új adatokat együtt elemeztük a korábban publikált Balaton-felvidéki és alpi–dinári kutatási eredményekkel. Megállapítottuk, hogy a három Balaton-felvidéki platform – illetve azokon belül egyes részterületek megfulladásának időpontja területenként bizonyos fokú eltérést mutat (9. ábra, A, B), és ezt igyekeztünk összefüggésbe hozni a lehetséges kiváltó okokkal. A legkorábbi megfulladási esemény a pelsoi idejére rögzíthető a Barnagi-platform peremén (10. ábra, A). Ezzel egy idejű a Kádártai-platform peremi részén feltárt neptuni telér felnyílása, továbbá megegyezik az Aggtelek–Rudabányai-egység (Velledits et al. 2011, Péró et al. 2015), az Északi-Mészkőalpok (Velledits et al. 2017, Gawlick et al. 2021), a Dolomitok (Farabegoli & Guasti 1980) és a Dinaridák (Sudar et al. 2013) legidősebb középső triász telérjeinek korával. Ez az esemény tehát egyértelműen kapcsolatba hozható a Neotethys nyugati selfjének számos részén megfigyelt, extenziós blokktektonikával (11. ábra). A Tagyoni-platform mindhárom korábban vizsgált szelvényében (Szentantalfa, Dörgicse, Vászoly) a pelsoi sekélytengeri karbonát fedőjében települő, legidősebb medenceüledék középső illyr korú (Trinodosus kron, Camunum szubkron) az ammoniteszek alapján (Vörös & Budai 1993a, b; Vörös 1998). A Dörgicse Drt–1 esetében a conodonta-fauna ennél valamivel idősebb, kora illyr kort jelez. Időpontját és jellegét tekintve ez a megfulladási esemény egyértelmű korrelációt mutat az Aggtelek–Rudabányai-egység Steinalmi-rámpájának megfulladásával (Szár-hegy; Vörös 2010). A Kádártai-platform DNy-i pereme (Szentkirályszabadja) ugyancsak a Camunum szubkron idején fulladt meg (Budai & Haas 1997), a platform belsőbb részei felé azonban a folyamat kezdete fiatalodást mutat (9. ábra, A, B; 10. ábra, B). A kádártai kőfejtő szelvényében a medencefáciesű rétegsor legidősebb conodonta-együttese az illyr végét jelzi (Paragondolella trammeri Z.; Karádi et al. 2022). Ez összhangban van a hajmáskér–sólyi területen tapasztaltakkal, ahol a megfulladási felszín fölötti legalsó rétegek ammoniteszfaunája a Reitzi Zóna legfelső, Avisianum szubzónájába tartozik (Vörös 1998, Budai et al. 2001). Értelmezésünk szerint a megfulladási esemény időbeli eltolódása elsősorban a Kádártai-platform ÉK felé terjeszkedő tektonikus feldarabolódásával magyarázható, de a megfulladást elősegíthette a tengerszint eusztatikus emelkedése és az egyre intenzívebbé váló vulkanizmus is a késő illyr során (10. ábra, B). Az ostracoda-együttesek szerint mély, neritikus, tenger alatti hátsági környezet alakult ki a platformok illyr megfulladását követően. A ladin során az üledékgyűjtő további mélyülését igazolja a batiális (ún. „psychroszferikus”) ostracoda-taxonok megjelenése és arányának növekedése az együttesekben.

Az Ibériai-masszívumot körülvevő spanyol és portugál medencék Spiriferinida-szukcessziója világviszonylatban is a csoport egyik legteljesebb és legjobban ismert fosszilis rekordját jelenti. Annak ellenére, hogy a csoporton belüli faji diverzitás alacsony, az Ibériai-masszívumot körülvevő medencékből a paleozoikum utáni fontosabb morfotípusok is mertek. Ilyen módon ezek az alakok közvetlenül a kora toarci tömeges kihalási esemény előtt „az elveszett Éden” utolsó képviselőinek tekinthetők. A brachiopodák morfológiai és testméretváltozásait a tömeges kihalás idejének megfeleltethető késő pliensbachi – kora toarci során a Liospiriferina-nemzetség réteg szerint gyűjtött maradványain vizsgáltuk. A cél a morfológiai változások vizsgálata volt az adott időszakra jellemző hipertermális esemény tükrében. A példányok az Ibériai-hegység két szelvényéből származnak. Az eredmények azt mutatják, hogy a csoport diverzitásának kezdeti hanyatlása és a korai méretcsökkenés a toarci elején bekövetkezett első komolyabb felmelegedési epizóddal állítható párhuzamba. A nemzetség utolsó képviselőinél megjelenő nagy méretű formák pedig feltehetően a tengervíz rövid ideig tartó, de erős lehűlésével kapcsolatosak. Ez a lehűlés két jelentős felmelegedési szakasz közé ékelődött, és ez lehetett a Spiriferinida-klád kihalásának kiváltó oka.

A kora jura során a kora toarciban (~183 Ma) lezajlott Jenkyns-esemény őskörnyezeti és éghajlati változások láncolataként jellemezhető, melyek üledékképződési változásokhoz, a biogeokémiai körforgások zavaraihoz és másodrendű tömeges kihaláshoz vezettek. Ebben a tanulmányban áttekintjük a világszerte kimutatott esemény definícióját, valamint szedimentológiai, rétegtani, őslénytani és geokémiai ismérveit, melyek közül sokat Magyarországról is ismerünk. Alsó toarci rétegek hazánkban két nagyszerkezeti egységben fordulnak elő, melyek az egykori Tethys különböző területeit képviselik. A Dunántúli-középhegységi-egységben kondenzált pelágikus mészkőbe települő, mangántartalmú képződmények, míg a Tiszai-főegységhez tartozó Mecsekben sziliciklasztos-karbonátos rétegsorban megjelenő, szervesanyagban gazdag, fekete pala jelzi az eseményt. A toarci Jenkyns-eseményhez kapcsolódó magyarországi vizsgálatok során számos tanulmány foglalkozott az ehhez köthető rétegtani, üledékföldtani, őslénytani, geokémiai, és ércföldtani vonatkozásokkal. Az ezekből nyert adatok az élővilág, a geokémiai redszerek, a mállás és az üledékképződés változásairól a globális ismereteink bővüléséhez is hozzájárultak. A kutatások hosszú története ellenére a magyarországi toarci rétegsorok folytatódó vizsgálata a Jenkyns-eseménnyel kapcsolatos további gazdag kutatási lehetőségeket kínál. Tanulmányunk egyben tisztelgés Galácz András és Vörös Attila, a hazai jura kutatások kiemelkedő egyéniségei előtt is, akik oktatómunkájukkal és eredményeikkel ifjabb kutatók nemzedékeit indították útnak és inspirálták.